Az osztrák–magyar forint a kiegyezés (1867) után létrejött Osztrák–Magyar Monarchia ezüstalapú fizetőeszköze volt, amelyet 1892-ben váltott fel az aranyalapú korona. Érméit Ausztria és Magyarország (Ferenc József mindkét minőségében) verette, papírpénzeit pedig az Osztrák–Magyar Bank és a közös központi pénztár bocsátotta ki, váltópénze pedig a krajcár volt (1 forint = 100 krajcár). A "forint" elnevezés a firenzei aranypénzekre (florentinus) vezethető vissza, míg a német "Gulden" az aranyra utal; előzménye a Mária Terézia-féle konvenciós forint volt, amely még csak 60 krajcárt ért. Az 1857-es bécsi pénzverési egyezmény hozta meg a tizedes rendszert (100 krajcár), majd a kiegyezés után külön osztrák és magyar érméket vertek, de a bankjegyek kibocsátása közös maradt. Bár a forint végig ezüstalapú maradt, az ezüst árának csökkenése miatt 1892-ben áttértek az aranyalapú koronára, de a régi forintpénzek az 1900-as évek elejéig hivatalosak maradtak.