A szerencse fogalma kultúránként és koronként is változó, és a filozófia, a vallás, valamint a racionális gondolkodás egyaránt más-más megközelítést kínál rá: míg a Webster-szótár és Max Gunther szerint az egyén irányításán kívül álló, kiszámíthatatlan erő, addig kétféle értelemben használjuk: előíró (természetfeletti, determinisztikus) és leíró (utólagos értékelő) módon. A szerencse típusai közé tartozik az alapvető (például születési hely vagy genetika), a közvetett (balesetek, járványok) és a tudatlanság szerencséje, amelyet csak utólag lehet azonosítani. Számos kultúra saját istenséget is rendelt hozzá, mint a római Fortuna istennő vagy a japán hét szerencseisten, míg a filozófusok eltérően vélekednek: Daniel Dennett szerint a szerencse puszta véletlen, Carl Jung viszont szinkronicitásként, azaz „értelmes egybeesésként” írja le. A racionalista megközelítés ugyanakkor tévedésnek tartja a szerencsébe vetett hitet, és a valószínűség szabályaival magyarázza az eseményeket, elutasítva a szerencsejátékos tévedést is – például azt, hogy hosszú nyeretlenség után „biztosan” jön a nyeremény. Összességében a szerencse értelmezése azt tükrözi, hogyan viszonyulunk a véletlenhez, a kontrollhoz és a hithez, a babonától egészen a tudományos gondolkodásig.