A magyarországi lakhatási válság a 2010-es évek közepétől vált meghatározó társadalmi kihívássá, amely leginkább a nagyvárosi térségekben, valamint a fiatalok és az alacsony jövedelmű háztartások körében érezteti hatását. A jelenség lényege, hogy a lakásárak és bérleti díjak világszerte – így az Európai Unióban is, ahol egy évtized alatt a lakbérek 26,7%-kal, az árak pedig mintegy 55%-kal nőttek – sokkal gyorsabban emelkednek, mint a jövedelmek. A probléma azonban nem új keletű: már a 19. század végi Budapesten is súlyos gondokat okozott a rohamos urbanizáció, amit Thirring Gusztáv 1894-es könyve is dokumentált, kiemelve a zsúfolt albérleteket és azt, hogy a lakosság nyolcadrésze nedves, sötét pincelakásokban élt. A korai munkáslakások egyik példája az 1870-es években épült „Százház” volt, amely ugyan 600 lakást kínált, de vízvezeték és csatornázás híján egészen az 1890-es évekig egészségtelen körülményeket biztosított. A mai helyzetet sokan lakhatási szegénységként vagy akár válságként értelmezik, azonban a fogalomhasználatban a politikai szereplők között nincs teljes egyetértés.