A rakéta olyan repülőeszköz, amely a kiáramló égési gázok reakcióerejére (Newton III. törvénye) támaszkodva a környezetétől függetlenül képes tolóerőt kifejteni, ezért jelenleg ez az egyetlen módja az űreszközök és műholdak pályára állításának. A szilárd hajtóanyagú röppentyűk története a 9. századi Kínáig nyúlik vissza, az európai hadviselésben pedig már 1241-ben, a Muhi csatában bevetették őket a mongol seregek. A modern rakétafejlesztés alapjait Konsztantyin Ciolkovszkij (1903), Robert Goddard (az első folyékony-hajtóanyagú rakéta) és az erdélyi születésű Hermann von Oberth fektették le, a második világháborúban pedig a német V–2 rakéta lett a mai ballisztikus rakéták és űrrepülőgépek őse. A hadtudományban indítási és becsapódási hely szerint (levegő-föld, stb.) csoportosítjuk őket, és a második világheroiban került sor első tömeges alkalmazásukra, miközben itt fejlesztették ki az első irányított levegő-levegő rakétát, a Ruozstal X–4-et is. A rakéta végsebessége a Ciolkovszkij-egyenlet szerint a kiáramló gáz sebességétől és a tömegaránytól függ, ezért az elégetett hajtóanyag által létrehozott nagy hő- és nyomásellátás kulcsfontosságú a nagy tolóerő eléréséhez.