A Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság egy mindössze nyolc napig fennálló, rövid életű bábállam volt, amelyet 1921. augusztus 14-én kiáltottak ki a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság protektorátusaként, azokon a területeken, amelyeket a szerb hadsereg megszállt, de a trianoni békeszerződés nem ítélt a délszláv királyságnak. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után Baranya szerb megszállás alá került, és bár a párizsi béketárgyalások a területet Magyarországnak ítélték, a szerbek és a szocialisták agitációt folytattak a visszacsatolás ellen, miközben a Kun Béla-féle Tanácsköztársaság bukása után menekültek is érkeztek a térségbe, ahol Linder Béla polgármester menedékjogot adott nekik. A kikiáltást egy népgyűlésen Dobrovits Péter festőművész javasolta, aki az új állam kormányának élére is került, azonban a köztársaságot nemzetközileg soha nem ismerték el. A rövid életű állam fennmaradása kizárólag a szerb hadsereg védelmén múlt; amint a szerb csapatok kivonultak Baranyából, a magyar Nemzeti Hadsereg bevonult, és ez a köztársaság végét jelentette. A terület magában foglalta Baranya háromnegyedét, Észak-Bácskát, valamint Tolna és Somogy déli részeit, és sorsa sok tekintetben hasonlított az 1919-ben kikiáltott, szlovén dominanciájú Vendvidéki Köztársaságéhoz.