Az időjárás-kutatási irodalom a meteorológia és a klimatológia keretében vizsgálja a légkör állapotát, változásait és előrejelzését, beleértve a hosszú távú éghajlati mintázatokat is. Erdélyi úttörője a gyergyószentmiklósi Ávéd Jákó (1843–1922) volt, aki a gyulafehérvári meteorológiai állomást vezette, majd a II. világháború előtti örökséget Simor Ferenc Erdély éghajlata című, 1944-ben Kolozsváron megjelent kötete képviseli. Az 1950-es évektől lendült fel a szakirodalom, amelynek főbb csoportjai közé tartozik a megfigyelés (pl. Grigercsik Jenő és Bartók Blanka munkái), az előrejelzés (Benedek Zoltán), valamint a mezőgazdasági kapcsolatok (Pap Géza, Major Miklós). A népszerűsítő irodalom is gazdag, hiszen olyan művek születtek, mint Xántus János A természet kalendáriuma (1957) vagy Szabó Attila A természet időjelzése (1967), és a szerzők foglalkoztak népi megfigyelésekkel, közmondásokkal, napfolttevékenységgel és a biometeorológiával is. A cikk kiemeli, hogy a témában mintegy 25 szakíró publikált magyar nyelvű lapokban és könyvekben, így az irodalom sokszínűen öleli fel a légkör, az időjárás és az éghajlat minden fontos aspektusát, a gyakorlati mezőgazdasági tanácsoktól a tudományos ismeretterjesztésig.